Nem titok. hogy Marosvásárhelyen vagyok egyetemista. Romániában szabadnapnak számít november 30 és december 1 is, az első Szent András ünnepe a második pedig Románia Nemzeti Ünnepe. Romániának, a romániai lakosoknak és nem a magyaroknak.

Reggel 9 órakor kelek, kicsit tovább aludtam, mint ahogy szoktam. Ez azért is történhetett meg, mert az azt megelőző este sokáig tartott. Azt kell tudni, hogy amikor itthon vagyok, akkor nem létezik az időérzékem. Tudom, hogy amikor itthon vagyok, az vagy hétvége, vagy szabadnapok, amikor lehet pihenni, ezért későre fekszem, így később is kelek. Minden a megszokott ritmusában történik, reggeli, itthoni horoszkóphallgatás anyukával, aztán hírek, most vasárnap lesz advent első vasárnapja, ezért én előkerestem a már meglévő koszorúkat és pár díszt, hogy készítsek egy koszorút, amit majd vihetek magammal Marosra. Fél kettő, anyuka elment munkába. Én kiterítem a ruháimat. A tömbház lakásunk erkélyi ablaka egy elég forgalmas útszakaszra néz Kézdin.

2017. december 1, 13:43 óra, románok zászlókkal, rengeteg rendőrautóval vonul fel.

Hamar elő a telefont, két fénykép, még mindig tart a felvonulás, hamar videó. Majdnem háromperces videó. Videó felvétel lezárása. Mentés. Elérzékenyülök. Miért? Több érzés is kavargott bennem.

Első gondolat, hogy visszajön a kommunizmus? Félek, hogy nehogy a jandarok elvegyék a telefonom, mert videót készítettem. Félek? XXI. század, én nem éltem a kommunista időszakot és félek.

Második gondolat: nemzeti ünnepük, Romániában élek, ez ezzel jár, kisebbség vagyok.

Harmadik: jó, hogy kisebbség vagyok, de én se megyek március 15-én Bukarestbe felvonulni, pedig lenne jogom, hiszen a törvény engedi, de megtehetném? Nem. Biztos, hogy nem. Nem, mert nem kapnék engedélyt. Nem, mert itt csak papíron van a kisebbségnek demokráciája és joga…

Negyedik: Radnóti Miklós (Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom.), most azonnal meg kell hallgatnom https://www.youtube.com/watch?v=cNHTP-Fuo9M mert kibillentem, kibillentem a saját nemzeti öntudatom egyensúlyából, mert hirtelen olyan ingert kaptam látványban és hangban is, hogy libabőrös lettem, egyáltalán nem jó érzés. Radnótit hallgatom, kinyitom az ablakot, hallja mindenki, hogy itt Kézdin 97% magyar lakós van, akik felvonultak, azokat hozták. 

Eszembe jut az autonómia.

Van autonómia törekvésünk, indítványunk, amelyekkel semmit se értünk el. Nem tudjuk egységes kisebbségként elérni akaratunkat, mert széthúzunk, mert magunk se tudjuk, hogy mit is akarunk. Sajnos nem volt egy székely konzultáció, amelyen minden párt és civil szervezet jelen lenne, ahol minden székely ember elmondhatná, hogy mit akar. Össze kellene gyűjteni a véleményeket, kidolgozni egy egységes indítványt, mindezt megszervezni, lekommunikálni, lefordítani román nyelvre és közösen adni át a romániai törvényhozásnak. Hiába használjuk az autonómia, az önrendelkezés, az egységes Székelyföld, a területi autonómiát, a föderalizmus kifejezéseket, mert mindenki mást ért alatta. Ha mi nem tudjuk megszervezni magunkat, akkor ki? Hiába várjuk, hogy majd Magyarország segít. Ha segít is, akkor az lesz, ami neki előnyös, és nem az, ami nekünk. Meg kellene végre értenünk, hogy mi magunk rendelkezünk saját életünk felett. Ahogy Gandhi mondja: „Mi magunk legyünk az a változás, amelyet látni szeretnénk a világban” (Mahatma Gandhi). Többször szerveztem és vettem részt magam is autonómia törekvési rendezvényeken, azért mert hittem valamiben, hittem egy közös nemzet sikerében, hittem azt, hogy gyerekeim nem anyanyelvként tanulják majd a románt, hittem, hogy több lehetősége lesz egy magyar gyereknek Romániában.  Mai fejemmel tudom, hogy nemcsak a már kiegyensúlyozott nemzeti öntudatom határoz meg, de azt is tudom, hogy több más tényezővel ez is ugyanolyan fontos a célok elérésében. Hogy mi a cél? Bármi legyen is egyénenként a célunk, nem tudunk szó nélkül elmenni ilyen és hasonló történések mellett, mert ezek mind meghatározzák jövőnket.  

Feltevődik a kérdés, hogy ki vállalja, vagy egyáltalán létezik-e egy hiteles személy egész Székelyföldön, aki pártoktól és önös érdekeitől függetlenül tudná képviselni a közös érdekünket? Mi magunk képesek vagyunk-e kiállni akaratunk mellett? Ki tudjuk-e fejezni, hogy mit is akarunk? Vagy bezárkózunk lakásunkban, utáljuk a politikát, nem megyünk szavazni, mert mindenki lop, csal, hazudik, keressünk a mindennapi betevőt és örvendünk, hogy élünk. Mert sajnos jelenleg ez az általános tendencia. Ezen kellene elsősorban változni, mert elfogyunk, és sajnos nemcsak számokban nem vagyunk jelen a közéletben. Ha mindezen nem változtatunk, akkor ne lepődjünk meg, ha pár év múlva mi is a trikolort kezünkbe fogva vonulunk fel.