A 10. EMI-táborban azt a feladatot kaptam, hogy a Csép Sándorról elnevezett Szórvány és népesedés sátor egy hetes programját állítsam össze.

Jöttek a kérdések:

-Ki volt Csép Sándor?

-Kiket is értünk a szórvány alatt?

Csép Sándor foglalkozása: riporter, rádió- és televízió-műsorszerkesztő, politikus, újságíró.

Középiskolát szülővárosában végzett, 16 évesen. Jogot tanult volna, de papgyerek lévén kirúgták, ezért a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult tovább, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetem filozófiai karán szerzett diplomát.

1968-tól a kolozsvári rádió szerkesztője, 1972-től a Román Televízió Bukaresti Magyar Szerkesztőségének munkatársa volt. Itt tevénykedett, és élte meg az 1977-es földrengést. Bodor Pál főszerkesztő mellett dolgozott, amíg Bodor nem távozott az országból.

1990-től az újra alakult kolozsvári rádió és televízió főszerkesztője, majd a két intézmény szétválása után nyugdíjazásáig a televízió magyar szerkesztőségét vezette.

1999-től 2003-ig a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke volt, majd az audiovizuális sajtóért felelős alelnöke, az egyesület örökös tagja. 2008-tól a Magyar Polgári Párt Kolozs megyei elnöke volt.

A kolozsvári Házsongárdi temetőben nyugszik.

Mózes László szavaival értek egyet:

„Három apró gyermek fagylaltot majszol egy Felső-Maros menti óvoda udvarán. Derűsek, várják a hétvégét, miként azt is, hogy hétfőn újból jöhessenek. De a visszatérés lehetősége nem örökkévaló: a kis, magyar nyelvű tanintézményt ősztől bezárják, mert nincs már elég gyermek, évekkel ezelőtt ugyanez történt az iskolával is.

A kicsik így aztán mehetnek tanulni néhány kilométerrel távolabb, a községközpontba. Tipikus szórványbéli helyzetkép, nem csak a Ratosnya melletti Jódon alakult így a kis gyermekek sorsa. De az is dokumentumfilmre kívánkozó képsor, amint ugyanabban a térségben, Feketegödén hat katolikus léleknek háznál tart szentmisét a pap.

Hasonló életképek tucatjait lehetne sorolni, miközben szórványban rekedt nemzettársaink nem feltétlenül tragédiaként látják az örökös fogyást. Élnek, ahogy lehet. Nekik is ünnep március tizenötödike, igaz, ők másként ünnepelnek, miközben számukra is fontos, hogy magyar nyelven szólhassanak, tanulhassanak, ám ez szórványbelieknek jóval nehezebb. Pe­rem­vi­dékiek számára a magyar nyelv utolsó bástyája az egyház, a mindenkori lelkész olyan, mint egy várkapitány, rajta is múlik, meddig tartanak ki az erődítmény katonái.

Erdélyben régi és nehezen megoldható ügy a szórványkérdés. Az apadás tényén alig lehet változtatni, számos, ismeretlennek tűnő település esetében kijelenthető: bevégeztetett, eltávozott az utolsó magyar lélek is. De az sem igaz, hogy a fogyás, az örök pusztulás ellen ne lehetne tenni valamit, bár lelkiismeretünk megnyugtatásaként. És adottak szerencsére a nemes, erőt és hitet adó példák, mint amilyen az 1991-ben református lelkipásztorok által életre hívott kolozsvári Diaszpóra Alapítvány két évtizedes cselekedetsorozata. Más léptékű, de ismert próbálkozás a székelyföldi megyék szórványprogramja is.

Szórványügyben akkor lehet érdemi változást, előrelépést elérni, ha az közösségi kérdéssé válna, ha erdélyi, székelyföldi magyarok tömegesen éreznék azt magukénak. És ez csak személyes érintettséggel, részvétellel lehetséges. Az is eredmény lenne, ha az itteniek helyszínre látogatva tapasztalnák, milyen a szórványélet. Test­vér­települési kapcsolatokat kellene teremteni, szórványban élőket lehetne meghívni székelyföldi falunapokra. Az iskolában tanítani kellene, mit jelent az erdélyi magyar szórvány, noha ezt a bukaresti tanügyminisztérium soha nem fogja követelni. De el lehetne mondani a diákoknak akár azt is, hogy a tömbben élők felelősek peremvidéki nemzettársaikért.”

Folytatása következik.

Fotók: Tompa Réka